Milyen kisállat a degu?
Egy dél-amerikai rágcsálófaj. Termete a patkányéra, külleme a mókusára hasonlít leginkább, legközelebbi rokonai azonban a csincsilla és a tengerimalac. Mindezek alapján már nem nehéz kitalálni, hogy egy igen érdekes és különleges kis lényt szeretnék bemutatni.
Küllem
“Törzsük rövid és zömök, nyakuk rövid és vaskos, fejük aránylag nagy, farkuk végén rendszerint ecsetszerű szőrpamacs van. Lábaik észrevehetően hosszabbak, mint karjaik; kezükön, lábukon egyaránt 5–5 karmos ujjuk van. Fejükön közepes nagyságú, meglehetősen széles, fölálló, hegyükön kerek, ritkásan szőrözött füleik, közepes nagyságú szemeik és hasított felső ajkaik tűnnek föl. Fogazatukat síma, nem barázdált, hegyes metszőfogak és gyökértelen zápfogak jellemzik; ez utóbbiak rágó lapjai az arab 8-hoz hasonlók. Bundájuk tömött, bár rövid, száraz és durva szőrű. Hazájuk Chile, Peru és Bolivia.
Fölül feketével kevert, barnásszürke, alul szürkésbarna; melle és nyaka sötétebb, farka töve világosabb, csaknem fehér. Füle kívül sötétszürke, belül fehér; bajuszsörtéi részint fehérek, részint feketék. Farka fölül s a hegyén fekete, alul, hosszúságának első harmadáig világosszürke. Egész hossza mintegy 26 cm, ebből egyharmadánál valamivel több a farokra számítandó le.” (Brehm: Az állatok világa, 2000)
A kifejlett degu testhossza akkora, mint egy felnőtt ember nyitott tenyere, a farok hossza megközelíti a testhosszt. A farok végén egy ecsetszerű nagy fekete szőrbojt található, emiatt is becézik ecsetfarkú patkánynak, annak ellenére, hogy nem tartozik a patkányfélékhez. A legtöbb degu bundája vadas/aguti (feketés-barnás cirmos) színű. De előfordulnak sárgásabb, narancsosabb árnyalatok, illetve a kék degunál a halvány fémszürke (első ránézésre is világosabb, mint az aguti fajta), a fehér degu valóban fehéres színű, és van homokszínű változata is, illetve felbukkantak már a fekete, illetve hamvasszürke színűek is, de ezek valóban nagyon ritkák és már csak a fogságban tartott deguknál kialakított színváltozatok. Azt viszont érdemes tudni, hogy betegesebbek is. A kifejlett példányok testhossza 12-23 cm, súlyuk 170-300 g. A nem vemhes nőstények súlya rendszerint kisebb, mint a felnőtt himeké. Hasa krémszínű vagy világosszürke, nagy, sötét szeme körül krémszínű folt található. Mancsa ezüstszürke, öt ujjal. Hátsó lábai erőteljesek. Bajusza hosszú, érzékszervei igen fejlettek. Átlagéletkoruk fogságban 4-6 év, de előfordulnak 8-10 éves degumatuzsálemek is. Sok múlik a táplálkozáson, a környezetükön, genetikán és a törődésen.
Természetes élőhely
Dél-Amerikából, Chile középső részéről származnak, ott őshonosak, magyar nevük is innen ered, chilei ugrómókusnak is hívják őket. Az Andok füves, bokros hegyvidékein élnek. Chilében és Argentínában a legközönségesebb rágcsálók közé tartoznak, tömegesen tanyáznak bokros, cserjés részeken.
Származás
Rendszertanilag a rágcsálók rendjébe és a csalitpatkányok (Octodontidae) családjába tartoznak. Latin nevük: Octodon degus. Az Octodon jelentése: nyolcasfogú.
Életmódjuk
Kis családi közösségekben élnek, melyet általában egy hím és három nőstény alkot plusz a kölyökmókicák. A klánok kb. 5-10 hím szövetségéből állnak össze. Különösen igénylik egymás közelségét, egymás hegyén-hátán napoznak a köveken. Ha ragadozó, vagy más veszedelem közeledik, egyszerre mind eltűnnek villámgyorsan a földalatti labirintusaik bejáratain. Erőteljes visítással jelzik egymásnak, ha veszélyt észlelnek. Ha több degut tartasz biztosan észrevetted már, hogy szívesen fekszenek keresztbe egymáson. Ennek egyszerű a magyarázata: az egyiknek erre, a másiknak arra néz a buksija, ezért több irányban is résen tudnak lenni, ha veszély közeledik. Ez nem csak cuki, de ösztönös viselkedés. 🙂
“A bozótos, csalitos helyeket százával lepik el. Még élénk forgalmú városok közvetlen közelében is minden félelem nélkül futkosnak az országutakon, s épp így minden félelem nélkül törnek be a kertekbe és szántóföldekre is, ahol a növényzet pajkos összerágásával csaknem annyi kárt tesznek, mint falánkságukkal. Ritkán hagyják el a talajt, s a bokroknak legföljebb legalsó ágaikra kúsznak föl; ellenségeiket kihívó bátorsággal egészen közelre várják be, s ekkor farkukat magasra föltartva, nagy összevisszaságban rohannak szövevényesen elágazó lyukaik nyílásai felé s pillanatok alatt eltűnnek, hogy azután rövidesen valamely újabb helyen bukkanjanak elő” (Brehm : Az állatok világa, 2000)
A degu hazájában a hegyvidéki füves, bokros területeket kedveli. Földalatti járatokat ás, melyek átmérője 8-10 cm, mélysége pedig 40 cm körüli. Az odu bejárata gyakran egy bokor alatt van, amely megvédi őket fő ellenségeiktől, a ragadozó madaraktól. A territóriumuk jelölésére a hímek az odú bejáratához közel kis földrakást építenek, kövekkel, fadarabokkal, száraz ürülékkel és különféle növényekkel keverve. Ha a hímek között összetűzés támad, a harc végeztével elvonulnak a dombocskájukat építeni, hogy minél nagyobb és impozánsabb legyen. Ezek a halmok tehát fontos mutatói a klánban elfoglalt szerepüknek, az egymás közti hierarchiának. A természetes viselkedésüket és szokásaikat figyelembe véve tudjuk tehát nekik a legjobb környezetet biztostani otthon is. (elegendő mozgástér: nagy ketrec, nagy mókuskerék, bújócsövek, házikó, létrák, odúk)
A ragadozóknak szerencsére nincs könnyű dolguk velük, mert nagyon éberek, és veszély esetén rögtön járataikba menekülnek. Vadásznak rájuk kígyók, madarak és emlősök is. Élőhelyén nagyjából ugyanazt az ökológiai szerepet tölti be, mint nálunk az üregi nyúl. Emellett nagyon kíváncsi állatka is. Talán éppen ezek miatt a természetes élőhelyén állítólag még nem sikerült 1 évesnél idősebb példányt befogni. 🙁
Vadállatból, hobbiállat
Európába és Észak-Amerikába eredetileg kutatási céllal kerültek. Laboratóriumokban a diabétesz kísérletekhez használták őket, ugyanis a deguk nem tudják megemészteni a cukrot. 1964-ben mutatták be először az USÁ-ban és Nagy-Britanniában őket, mint az orvosi kutatások alanyát. Húsz felnőtt egyedet a chilei Lampában befogtak, ők voltak az első kísérleti alanyok. Először a Nemzeti Állatkert figyelt fel rájuk, majd ezen példányok egyedei jutottak el az állatkereskedésekbe. Hamar elterjedt hobbiállatként pajkos, kíváncsi természete miatt. És itt kezdődik a te és a deguid története. 🙂
A kedvenc képem, amin látszik a deguk által használt csapás, ami az üregükbe vezet és képet ad arról, hogy milyen a növényzet, mivel tud táplálkozni egy fűevő állat a természetes élőhelyén. Bámulatos.
Képek forrása:
flickr.com
http://commons.wikimedia.org/wiki/Category:Octodon_degus
http://everywhereiroam.blogspot.hu/