Az első degu a családban

Szomorú, ahogy tesómékhoz került: mindenki szabadulni akart tőle, mert nem tudták miféle szerzet. Harmadik gazdiként telepedett meg náluk. Egy öntörvényű deguci, aki képes volt az akaratát véghez vinni, mi több a gazdikat irányítani. Valódi egyéniség volt, ő nevelt meg minket hogyan is kell bánni egy délvidékről szakajtott magyarhonba tévedt kismókussal. Miatta is készült édesítővel a tea és a kompót, mert lazán beleivott. Lopkodta a kajákat a gazditól és behordta a szekrény alá, kiette a levesből a répát, gombát, lenyalta a borsófőzelék borsószeméről a kulimázt. Nem túlzás: sokat megengedett magának, de megtehette, mert nem tudtunk haragudni rá. Nyugodtan szabadon engedhettük, mert bármikor előszedtük, annyira kezes volt. Rengeteg fotó és videó készült róla, mint máshol egy kisbabáról. Nem lehetett nem szeretni. Apukám ellenezte, ha a lakásban halon kívül más háziállat tartózkodik, de még őt is lekenyerezte. Egyik karácsony este az ő hátán pihent a degu a fa tövében.

Ráérzett melyik kábelben nincs feszültség, netmentesítette a lakást, szétrágta a netkábelt. Haragudott rá, mert rövidítette a foglalkozási időt.

Pontos korát nem tudjuk a sok gazdiváltás miatt: az biztos, hogy a degubetegségekből (ami talán kettő volt) felépült és hosszú életet élt, csendben ment el. Miatta tartok most ott, hogy sok kuciszempár figyel kíváncsian a szomszéd szobából. Persze mindegyiknek más a személyisége. Mindegyiket másért szeretem, de egy sem lesz olyan, amilyen ő volt.